AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek - legyenek nők vagy férfiak - azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett li a tengerek nyílt vizére.
A sellő-folkról ősi és szerteágazó: kultúrákon, kontinenseken, évszázadokon ível át. Ebből következik, hogy a tengeri emberekről és szokásaikról szóló történetek is át meg átszövik a képzelet tartományait. Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízitündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz. A mesék még ennél is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről szólnak, akik csak meg akarták mutatni kedevesüknek a mélység varázslatos világát, mások gonosz, tengeri szörnyekről, akik ízekre szaggatják a vízbe fúltakat. Voltak csillogó aranyhajú sellők, és voltak hableányok zöldeskék hajkoronával, éles fogakkal.
Az egyéb népmesei alakokhoz hasonlóan a tengeri népek különböző válfajai különféle tulajdonságokkal és lakhellyel rendelkeznek, de van néhány vonás, amelyet a sellőkkel szinte mindig kapcsolatba hozunk. A csábos külsejű, egyik kezében tükröt, a másikban fésűt tartó, félig nő, félig haltestű lény nagyon sok variációra ad lehetőséget, bár a legtöbb művészi megjelenésben a női felsőtestet derékban vagy csípőben váltja fel a kecsesen elkeskenyedő pikkelyes halfarok. De itt aztán véget is ér az egyformaság: ábrázoltak már sellőt foltos makrélafarokkal, vízszintes delfinfarokkal, izmos angolnafarokkal; némelyik derekát szoknyaszerűen elrendezett uszonyok övezték, mások inkább kígyószerűek voltak. Lényegében véve azonban egész testük nyílt vízi csábításra és gyors menekülésre termett - lelkük azonban nics. A hagyomány szerint egy hableány csak akkor nyerhet emberi lelket, ha feleségül megy egy földi halandóhoz.
Általánosan elfogadott nézet, hogy Atargatis volt az elődje Aphrodité görög istennőnek is, aki tengeri kagyló héjában emelkedett ki a habokból. Nem csak a tengerből-születés motívuma rokonítja persze Aphrodité-Vénuszt a sellőkkel, hanem veszedelmes szépsége is.
A mondabeli görög alakok egy csoportja, a sziréneké ugyancsak hozzájárult a sellő prototípusának kialakulásához.
Az i. e. V. századból ránk maradt vázák madárszerű, karommal és csőrrel rendelkező, de asszonyfejű lényekként ábrázolták a sziréneket. Halálos énekük a tengerészeket csalogatta pusztulásba. A görög mitológia szerint csupán Orfeusznak ( és társainak), valamint Odüsszeusznak sikerült megmenekülnie mindazok közül, akik hallották a szirének énekét. A legendás dalnok, Orfeusz náluk is szebben énekelt, ezért mindenki inkább őt hallgatta; Odüsszeusz pedig odakötöztette magát hajójának árbocrúdjához, miután társai fülét viasszal betömte, hogy azok, tudomást sem véve a szirénekről, tovább evezzenek. Így aztán Odüsszeusz, bár pokolian kínlódott, hiszen csábította az ének, megmenekült: nem tudta elszakítani a kötelékeit.
A szájhagyomágy a sziréneket a kései ókortól kezdve egyre inkább tengeri lényeknek tekintette. Lakóhelyük az óceán lett, és lassan külsejükben is halformájúvá váltak: olyannyira, hogy manapság a szirén és a sellő fogalma már egybeolvadt. Mindenesetre ez az átalakulás évszázadokig tartott; a szirének sokáig tollas és uszonyos lények voltak egyszerre. De mindvégig úgy tartották őket számon, mint akinek ellenállhatatlan éneke pusztulásba dönti a legbátrabb tengerészt is.
Jószerivel nincs a világnak olyan országa, ahol a hableánylegenda valamilyen formában ne szereplne a néphagyományban. Ez a makacs életképesség arra utal, hogy kell legyen valamennyi valóságtartalma, esetleg egy állat, amely messziről sellőszerűnek tűnik. Több lehetőség is kínálja magát: a Sierre rendhez tartozó tengeri tehenek, beleértve a manatékat és a dugongokat, no meg természetesen a különböző fókafajokat.
A sellők rokonai a najádok vagy más néven néreiszek. Egy najád abban különbözik a sellőtől, hogy kicsit hegyesebb a feje, a karját pedig halpikkelyek borítják, valamint abban, hogy a najádok sosem öregszenek meg, tehát mindig fiatalok maradnak.
A német sellők közül a leghíresebb a rajnai Lorelei.
Man szigetén a tengeri sellőket Ben Varry-nak, Dinny Mara-nak nevezik. A merrow vagy Muirruhgach Írországban él, és csak vihar előtt jelenik meg. A sellők régi ír-gael neve Muirduchann.
A Brit Szigetek körül úszkál a Caesg, szép hölgy, aki pisztrángban vagy lazacban végződik.Shetlandban a sellőt sea-trow-nak, halászbárkának nevezik. Azt gondolták, a sea-trow le tudja vetni a bőrét, és úgy jár a szárazföldön, mint az emberek.Skandináviában él a neck és a morgens, valamint a szintén haltestben végződő havfrue és havmand, akik egyformán kedvelik a sós és az édes vizeket. A havfine nevű norvég sellő nagyon kiszámíthatatlan, néha kedves, máskor kegyetlen. Általában azt tartották, aki sellőt lát, azt szerencsétlenség éri.
"Egy parti sziklán ültem egykoron,
S egy vízi lány, kit delfin háta hord,
Oly édes, mézes hangon énekelt,
A zajló tenger is lenyúgodott,
Az égmagasról csillag hullt alá,
Meghallani a hableány-zenét."
Az orosz folklór ismeri a vízikirály leányait, akik a tenger alatt, királyi palotában élnek azokkal a hajósokkal, akiket sikerült elcsábítaniuk. A hajósoknak mindenük megvan, kényelemben és jómódban élnek, de mégsem boldogok, mert mindig visszavágyakoznak a földre. Orosz víziszellemek még a Ruszalka és a Vodanj, akik a vízben úszókat, tengerészeket és halászokat igyekeznek vízbe fojtani.Japánban a Ningjo emberi fejet viselő hal, aki könnyek helyett gyöngyöket sír. A legenda szerint ezek a gyöngyök örök fiatalságot és szépséget adnak. Sajnos a vérszomjas Ningjo mindenkit széttép, aki a közelébe kerül, és nagyon nehéz elterelni a figyelmét.
A római mitológiában a sellők neve camoena. Ovidius azt írja róluk, hogy akkor születtek, amikor a trójai gályák kigyulladtak, és az üszkös gerendák a tengerbe estek; ezek a gerendák lettek „a tenger zöld leányai.”
Az írek azt mondják, Szent Patrick változtatta sellővé azokat a pogányokat, akik nem akartak megkeresztelkedni. Oroszországban vízbe fulladt leányból lesz a Ruszalka. A lívek pedig úgy tudják, valamelyik fáraó gyermekei beleestek a Vörös tengerbe, de nem pusztultak el, hanem sellők lettek, és elterjedtek az egész világon.
A keresztény felfogás szerint a sellőknek nincs lelkük. Nagyon szeretnék, ha lenne, de ezt csak akkor érhetik el, ha a földre költöznek, és soha nem térnek vissza a vízbe. Megpróbálta ezt egy sellő a 6. században egy skót szigeten. Egy ideig együtt élt egy szerzetessel, de aztán úgy érezte, mindenképpen vissza kell térnie a vízi világba. Sírva hagyta el a szigetet. A könnyeiből különös alakú, szürkészöld kavicsok lettek, amelyeket azóta is a tengeri hölgy könnyeinek neveznek.
A sokféle sellő, hableány és tengeri ember között a régiek is nehezen tudtak kiigazodni. A sellőt sokszor összetévesztették a szirénnel.A sellők mindig gyönyörűek, de megközelíthetetlenek, hidegek, elutasítóak, és nagyon veszélyesek; ugyanúgy, mint azok a félistenek, akik szintén az őseik közé számítanak.
"Hallottam a víz lányait, egymásnak daloltak.
Nem hiszem, hogy valaha is csak nekem dalolnak.
Láttam, hogy a hullámokon vadul lovagoltak,
Fésülték a visszafújt víz hófehér haját,
Mikor a szél oda-vissza fúj vizet és önmagát.
Rőtszínű, barna moszatkoszorúkkal a sellők
Hívnak, a tenger alatti termekben vagyunk.
Emberi hang, ha felébreszt, megfulladunk."
Egy kis ismertető a sellőkről. Én is az vagyok. Nézzétek meg.
A pasimmal vagyok. Ő már tudja hogy sellő vagyok, viszont nekem nagyon nehéz volt először feldolgozni. Van erőm méghozzá az időjárás irányítása.
